1. Fejezet

Egy 19 éves londoni lány vagyok , akinek nincsenek barátai , sem családja. Az apukám mikor kicsi voltam elhagyott engem és csak anya és én maradtam. Nehéz volt apa nélkül felnőni. Nehéz volt látni azt hogy más gyerek boldogan sétál az apukájával én pedig egyes egyedül vagyok. Szörnyű volt de anya azt mondta legyek erős. Mikor nagyobb lettem megértettem miért ment el. Egy másik nőt választott és nem minket. Az ilyen embert nem tartom apának , akinek van (volt) egy szerető családja és elhagyta őket egy másik nő miatt , és soha többé nem halottunk róla semmit. Aztán mikor szépen lassan túltettük magunkat ezen anyával éltük az életünket. Csak mi ketten voltunk egymásnak. Sokat segített nekem a tanulásban , és minden másban. A legjobb barátom volt. Aztán mikor betöltöttem a 15.évemet anya súlyos betegséget kapott el...méghozzá rákot. Akkor nagyon megijedtem de akkor is erősnek kellet maradnom! Segítenem kellet anyának. És ahogy múltak a hónapok , és a hónapokból évek lettek az állapota egyre rosszabb lett. Elkezdett orvoshoz járni kezelésekre , és akkor már csak a gyógyszerek tartották életben. Én már akkor teljesen összeomoltam , de csak én voltam anyának aki mindig mellette állt.
Aztán mikor 19 éves lettem minden megváltozott. Rám sem lehetett ismerni anyára annyira megviselte a sok stressz , és terápia. Már nem bírta tovább. Túl sok volt neki. Majd egy esős napon a fájdalmainak vége lett. Nagyon fájt és még most is fáj! Csak pár hete történt , de az egész világ összeomlott bennem. Először elhagy minket az apám , majd jön anya betegsége és vége mindennek. Senki nem volt mellettem mikor ez megtörtént..senki!  Teljesen összeomoltam , senki sem maradt nekem. Barátaim sem voltak , mindig magamba zárkóztam és egyedül anya volt akinek el tudtam volna mondani mindent. De mióta eltemették anyát úgy érzem már jó helyen van és mindig velem lesz és csak ez számít.

Egy új házba költöztem hogy könnyebb legyen az életem. A családi házba nem tudtam volna tovább maradni! Folyton csak anyára tudtam volna gondolni és a régi életemre. De rájöttem hogy jobb egy új házban. Igaz fizetnem kell hogy maradni tudjak ezért is ma munkát kéne keresnem hogy ne csapjanak ki. Elég jó tanuló voltam úgyhogy nem hiszem hogy nem vennének fel cukrásznak vagy szakácsnak. Mindig is ezt a szakmát kedveltem , hétvégenként pedig anya mindig újabb és újabb recepteket tanított meg nekem. A régi szép idők....De mos itt vagyok és a legfontosabb hogy találjak valami munkát , és így tudok másra is koncentrálni. Miközben sétáltam London utcáin megláttam egy pizzériát ahová pont embereket kerestem. Felcsillantak szemeim és egyből beszéltem is a főnökkel. Tudom a pizzérián dolgozni nem nagy dolog , de mindig rá kell csapni arra amit kiszemelünk magunknak.

Egy órával később boldogan távoztam az üzletből. Azt mondták már holnap felvesznek próbaidőre aminek nagyon örültem! Hazafelé vettem az irányt készülődni holnapra mikor beleütköztem valakibe és a papírjaim a földre estek. Felnéztem al illetőre akibe beleütköztem majd ő is rám nézett.
-Figyelhetnél jobban is...-húzta fel szemöldökét , majd lehajolt és segített összeszedni a papírjaim.
-Amúgy Zayn vagyok. Téged hogy hínak?-nyújtotta felém kezét barátságosan.
-Amanda...-mondtam majd kezet fogtam vele és felálltunk.
-Örülök hogy összefutottunk!-mosolygott rám.
-Te mindenkivel ilyen kedves vagy?-húztam fel szemöldököm , mire ő csak elmosolyodott.
-Hát...talán.-rakta zsebre kezeit majd szemeivel végignézett rajtam ami egy kicsit zavaró volt , majd megakadt szeme a nyakláncomon.
-Szép a nyakláncod....megnézhetem?-kérdezte kis idő után mire én kicsit meglepődtem de odaadtam neki.
-Tessék.-nyújtottam át neki , ő pedig kinyitotta a kis nyakláncot.
-Na? Miért nézed ennyire?-kérdeztem majd elvettem tőle.
-Ki az a fiú a képen?
-Nem tudom...ez már nagyon régi kép...nem emlékszem rá...tudod a gyerekkorom elég zavaros volt...-hajtottam fejem a földre.
-Ez érdekes...-gondolkodott el , mire én feleszméltem.
-Mi van?
-Csak rossz látni hogy ilyen szomorú vagy...-próbált felém mosolyogni.
-Hát tudod ez elég érdekes , hogy az utca közepén összefutok egy vadidegennel akit most láttam életemben először , és a nyakláncomat nézegeti , és furcsa dolgokat mond.-forgattam meg szemeim.
-Hát nem muszáj itt folytatnunk a beszélgetést.
-Tudod én nem vagyok jó beszélgető. Nem hiszem hogy élveznéd a társaságom. Kiskorom óta egy barátom sincs , de elgondolkodtam azon lehet veszek egy kutyát...ők szeretik az embereket. És akkor legalább lesz egy igaz barátom.-néztem el a távolba.
-Neked szükséged van egy barátra és itt vagyok én! Addig nem hagylak amíg bele nem egyezel!-mosolygott rám mire én rávettem magam. Még úgysem volt ilyen hogy valakivel jól elbeszélgetek anyán kívül. És többet vele nem tudok úgyhogy ideje barátokat szerezni.


-Nos hát ez lenne a kis 'birodalmam'. Tudom kicsi és elég nagy a kupi de nem szoktam vendégeket látni...-mondtam majd szégyenembe lehajtottam a fejem.
-Ugyan nem gond.-simított végig hátamon. -Gyere üljünk le és beszélgessünk.-elég furcsának találom ezt a Zaynt vagy hogy hívjákot.
-Őőő rendben én kérdezek! Miért érdekel téged ennyire az életem??-néztem bele barna szemeibe amik gyönyörűen csillogtak.
-Csak érzem , hogy mennyire elveszettnek érzed magad , és hogy nincsenek barátaid. Én olyan ember vagyok aki mindenkivel szeret barátkozni bármilyen is az illető!-szavait nem hittem el. Nekem soha senki nem mondott még ilyeneket , és most éreztem hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. -Most miért sírsz?-fogta meg a kezem.
-Csak...nekem még senki sem mondott ilyent. Soha. Nekem egy barátom sincsen , és olyan jól esik...-mosolyogtam , mire ő szorosan átölelt. Először eléggé meglepődtem de aztán én is visszaöleltem.
-Nekem most mennem kell...de ha bármi van hívj fel!-suttogta fülembe lágyan majd két kezével szorosan átkarolt , majd a kezembe nyomta a telefonszámát és elment. Jézusom ez a srác. Még csak pár órája ismertem meg de teljesen magával ragadott...

Zayn szemszöge.

Elmentem Amandától , majd egyenesen Louis házához siettem. Kopogás nélkül benyitottam ő pedig a konyhában tevékenykedett.
-Louis beszélnünk kell!-dobtam le a kabátom.
-Kopogni nem tudsz agyas?-nézett rám dühösen.
-Bocs haver , de amit mondok attől el fogod dobni az agyad!
-El tudom képzelni!-forgatta meg szemeit.
-Louis nem fogod elhinni de én...megtaláltam Amandát érted?! Megtaláltam!-világosítottam fel , mire ő felállt a kanapéról.
-Az nem lehet Zayn! ÉRTED? NEM LEHET!! AMANDA HALOTT!-könnyesek lettek a szemei majd egy nagyot csapott a falba.
-Nem Louis! Nem halott! Ma találkoztam vele! És ő volt! Amanda él! Érted? A nyaklánca ugyan olyan volt mint a tiéd , és ugyan az a kép van benne mint a te medálodon!
-Nem Zayn! Ezt nem hiszem el! Eltelt 19 év. Nem lehet hogy él lehetetlen! Most menj el kérlek!
-Rendben elmegyek Louis , de holnap visszajövök és elhozom magammal Amandát is! Szia.-jelentettem ki majd kimentem. Holnap reggel az első dolgom az lesz hogy elhozom ide.

Louis szemszöge.

Nagyon ideges vagyok. Azt mondta Louis hogy Amanda él. De ez lehetetlen. Nem lehet. Ez az egész csak egy rohadt vicc. Ő meghalt. Mikor kicsi voltam anya elhagyta apát egy másik nőért , apa pedig magával vitt. Még csak 5 hónapos voltam. Sokat sírtam és nyűgös voltam. Apának ebből elege lett és intézetbe vitt. 3 éves koromig ott nevelkedtem. Szörnyű volt! Aztán jött Zayn családja , és befogadtak engem , most velük élek. Vagyis csak Zaynnel , mivel ketten élünk egy házban. Zayn olyan mintha a testvérem lenne. Az anyukája nagyon kedves ember , de nem tudok rá úgy tekinteni mint az anyámra. Inkább csak úgy mint egy védelmezőre. Anya pár hete halt meg. Rákos volt. A lánya , vagyis az én húgom Amanda 5 évesen meghalt rákban , és anya is szintén ebbe halt bele. Amandát onnan tudom , hogy már nem él mikor Trisha , Zayn anyukája jóban volt apával és ő mondta el , ezért nem hiszem el Zaynnek hogy már él. Nagyon megvisel ez engem. Nincs családom. Vagyis csak Zaynék vannak nekem...

Amanda szemszöge.

Mikor elment Zayn egy kicsit elgondolkodtam...Nagyon jól esett hogy Zayn így törődik velem. Igaz hogy csak ma találkoztunk , de örülök hogy megismertem.

Reggel 8 óra van. Már készülődtem mivel nemsokára bent kell lennem a munkahelyemen. Már indultam volna mikor hirtelen betoppant Zayn.
-Amanda! Sürgőssen velem kell jönnöd! Kérlek! Nagyon fontos!
-Mi?! Nem lehet Zayn nekem mennem kell dolgozni!
-Nem , nem! Ez életbevágóan fontos! Kérlek!-nézett rám kiskutya szemekkel.
-Jó de...-folytattam volna, de ő megragadta a kezem és magával húzott egészen a kocsijáig , majd beültünk és elindultunk valahova. Nem tudom hova akar vinni , de eléggé furcsa volt nekem. Látszott rajta az idegesség.


Kedves olvasóim! Ez lenne az első fejezet! Remélem elnyerte a tetszéseteket! Ha ma kapok rá néhány kommentet , és feliratkozót , még ma tudom hozni a második fejezetet! :) Remélem tetszett! És ne felejtsétek ma új rész ha írtok véleményt! ;)